Nem annyira egyszerű hifis feladat, mint ahogyan elsőre gondolnánk.
A zenére ez fokozottan igaz.
youtu.be/pHy-5HpK6D8
Hát igen, nem egy "korszerű" - mit is jelent ez a szó? - előadás. De valószínű, hogy Harnoncourt még böngészi a bécsi hangszerkészítők padlását. És hát Stokowski...chord_ írta: ↑2023.06.01., csüt. 18:36Nagyon kíváncsi lennék, mit gondoltok erről a régi Bach előadásról.
Nem a karmester / zenész interakció érdekel, bár a felvétel énszerintem azért készült, hogy megmutassa, de engem, nem zenészként ez talán nem annyira érdekel, konkrétan, semennyire, - inkább a zenei megközelítés, az a kérdés, hogy mit gondolunk erről mainapság, tetszik-e vagy nem, vagy langyosvíz-semmilyen, vagy a tempó, meg hogy húha, vagy gáááz, ilyesmi érdekelne.
3'30-től indul a zene.
Nem engedi beillesztve játszani, nyomjatok egy 'Megtekintés a YouTube-on'-t.
youtu.be/4s-coTlGgBU
Fura, ha nem ismerném a művet, ebből az előadásból nem biztos hogy rájönnék ki a zeneszerző. Romantikus mentalítással és stílusjegyekkel játszanak barokkot zenét, nekem ez nem bejövős. Vélhetően azért sem, mert nem nagyon szeretem a romantikus szerzőket.chord_ írta: ↑2023.06.01., csüt. 18:36Nagyon kíváncsi lennék, mit gondoltok erről a régi Bach előadásról.
Nem a karmester / zenész interakció érdekel, bár a felvétel énszerintem azért készült, hogy megmutassa, de engem, nem zenészként ez talán nem annyira érdekel, konkrétan, semennyire, - inkább a zenei megközelítés, az a kérdés, hogy mit gondolunk erről mainapság, tetszik-e vagy nem, vagy langyosvíz-semmilyen, vagy a tempó, meg hogy húha, vagy gáááz, ilyesmi érdekelne.
3'30-től indul a zene.
Nem engedi beillesztve játszani, nyomjatok egy 'Megtekintés a YouTube-on'-t.
youtu.be/4s-coTlGgBU
A hálón jártamban-keltemben egyszercsak egy fegyenctelepen találtam magam, ahol képzett zenészek feszültek a pórnép egyszerű, zenerajongó fiának (bocsi! ), mit ad Isten, pont ezen a felvételen polemizálva, majd az egyikük (le sem tagadhatná avx-es múltját!) annyira felhúzta magát, hogy a rá jellemző módon duzzogva balra el... A fegyenctelep érdekes módon ahelyett, hogy felszabadult volna, katatóniába süllyedt...vala...
Hali, én megpróbálnám az alábbi kereskedőnél, még nem csalódtam bennük! Épp ma jött meg tőlük a pár poszttal ezelőtt hozsannázott Byrd/Ms. Farr doboz pár másik tétellel.
Nekem elsőszámú kedvencem ez a mű.chord_ írta: ↑2023.05.30., kedd 17:20Egy hete a 'poros szekció' lemezeinél nézelődtem a polcon, belehallgattam egy másolatba, és nemrég meg is érkezett az eredeti CD.
Winter & Winter, valami különleges artwork:
IMG_3517.JPG
kasírozott, bársony hatású a digipack,
IMG_3520.JPG
A zene?, hát az az unalomig szétjátszott Bach Csellószvitek, amiből tonnaszám lehet különféle próbálkozásokat előtalálni.
Jó sok évvel ezelőtt valami miatt szembejött ez a felvétel; a Bach szeretet ugyan elmúlt, de most is hallom azt, ami akkor tetszett.
Paolo Beschi amúgy az egyik Il Giardino Armonico alapító.
Valami nehezen körülírható játékmód. Kicsit olyan majdnem durva, olyan odamondós; nem különösebben nyomul a Szépség után; nincs az a 'majd én most aztán'; virtuóz, de csak úgy semmi extra, nem romantikázik, nem drámázik, nem 'száraz', nem agyoncirádázott, valahogy azon kapom magam, hogy kezdem figyelni a zenét.
Most ott tartok, hogy van néhány darab, ami nagyon erőltetett és mesterkélt, de a többség, az majdhogynem tetszik.
Nem tudom, lehet, sőt, biztos, hogy azért is, mert azt viszont csak most hallom, hogy ez a hangszerhang, ez a megszólalás, ez egyszerűen döbbenetes. Annyira élethűen szól, és annyira benne van, ami miatt szeretem a csellót, hogy meglepetésemben összehallgattam Pandolfo viola da gambájával, és, bizony, a cselló itt egyszerűen jobban szól.
Nem tartom valószínűnek, hogy másnak ennyire fog tetszeni, merthogy olyan mennyiségű és minőségű a felhozatal, hogy aki picit is utánakeres, az meg fogja találni a neki pontosabban tetszőt, de azért csak megmutatom, mert ez a hangzás, e mellett nem lehet szó nélkül elmenni.
youtu.be/sJ_NJvvyOb0
Ez gyönyörű.chord_ írta: ↑2023.05.24., szer. 19:36Most egy kis Fúga Művészete.
Aki ismer, tudja, hogy nem túlzottan szeretem a fúgát, mint olyat, és amikor a szerkezet-orientáltság a melódiát kiüldözi, akkor én nyomok általában egy 'stop' vagy 'eject' gombot.
Szeretem lelkesíteni az embereket, és szeretem azokat, akik ezt magas szinten meg tudják tenni. És, aki ezt egy olyan kimondottan komplikált szellemi kreációnál, mint a 'fúga', véghez tudja vinni, ott a kalapomat megemelem.
hermann-hesse-az-uveggyongyjatek-2_urnt258l.jpg
Lássuk, Hesse hogyan csinálta.
...kopogtak az ajtón, bejött az iskolaszolga, köszönt a tanárnak, és jelentette, hogy Josef Knecht tanuló negyedórán belül jelenjék meg a zenemesternél, s ügyeljen rá, hogy illedelmesen megfésülködjék, s a keze és körmei tiszták legyenek. Knecht ijedtében elsápadt, támolyogva ment ki az iskolából, átszaladt az internátusba, ledobta könyveit, megmosakodott, megfésülködött, reszketve vette kezébe hegedűtokját s gyakorlófüzetét, s aztán átment a zeneszobába, a melléképületbe. A lépcsőn egy izgatott tanulótársa fogadta, egy szobára mutatott és közölte: „Várj itt, amíg hívnak.”
Nem tartott sokáig, de neki egy örökkévalóság volt, amíg a várakozástól megváltották. Senki sem hívta, de belépett egy férfi, egészen öreg ember, első látásra nem magas termetű, fehér hajú férfi, az arca szép, fénylő, a szeme átható, világoskék, pillantásától félni is lehetett volna, de ez a tekintet nemcsak átható, hanem derűs is volt, nem nevetőn vagy mosolygósan, hanem csöndes-ragyogón, nyugodtan derűs. Kezet nyújtott a fiúnak, biccentett, óvatosan leült a székre a régi gyakorlózongora elé és azt mondta: „Te vagy Josef Knecht? A tanárod, úgy látom, elégedett veled, azt hiszem, szeret téged. Gyere, zenéljünk együtt egy keveset.” Knecht már előbb kivette tokjából a hegedűjét, az öreg leütött egy A-hangot, a fiú hangolt, aztán kérdőn és szorongva nézett a zenemesterre.
– Mit szeretnél játszani? – kérdezte a Mester.
A tanuló egy szót sem tudott kinyögni válaszul, szinte túlcsordult az öreg iránt érzett tisztelettől, még sohasem látott ilyen embert. Tétován nyúlt a kottafüzetéért, és a férfi elé tartotta.
– Nem – mondta a Mester –, szeretném, ha fejből játszanál s nem holmi gyakorlódarabot, hanem valami egyszerűt, amit fejből tudsz, talán egy kedves dalodat. Knecht zavarban volt, megbűvölte ez az arc, ez a szempár, egy szót sem bírt kinyögni, nagyon szégyellte magát zavara miatt, de semmit sem tudott mondani. A Mester nem erőltette. Egy ujjal leütötte egy dallam első hangjait, kérdőn nézett a fiúra, aki bólintott, s tüstént és örömmel eljátszotta a dallamot, egy régi dalt, amelyet gyakran énekeltek az iskolában.
– Még egyszer! – mondta a Mester. Knecht megismételte a dallamot, s az öreg most egy második szólamot játszott hozzá. A kis gyakorlószobában most két szólamban zengett a régi dal.
– Még egyszer!
Knecht játszott, s a Mester a másodikon kívül még egy harmadik szólamot is hozzájátszott. Három szólamban zengett a szép régi dal a szobában.
– No, még egyszer! – És a Mester három szólamot játszott hozzá. – Szép dal! – mondta halkan aMester. – Játszd el most egyszer alt-fekvésben is!
Knecht engedelmeskedett és játszott, a Mester megadta neki az első hangot, és most a másik három szólamot játszotta hozzá. S az öreg újra meg újra azt mondta: – Még egyszer! –, s ez egyre vidámabban hangzott. Knecht eljátszotta a dallamot tenorban, mindig két-három ellenszólam kíséretével. Sokszor játszották el a dalt, már nem kellett többé előre megegyezniük, s a dal, egészen magától, minden ismétléskor gazdagabb lett ékítményekben, indázó játékában. A csupasz falú kisterem vidám délelőtti fényben úszott, s ünnepi zengéssel töltötte be a zene.
Egy idő múlva az öreg abbahagyta. – Most már elég? – kérdezte. Knecht a fejét rázta és újra kezdte, társa pedig vidáman vágott bele ismét három szólammal, s a négy szólam vékony, tiszta vonalakat húzott, beszélgetett, egymásra támaszkodott, kereszteződött és átjátszott egymásba, derűs ívekben és alakzatokban, s a fiú és az öreg már nem is gondolt semmi másra, átadta magát a szép, testvéri vonalaknak s a találkozásukkor keletkező figuráknak, hálójukba fonódva zenélt mind a kettő, lágyan ringatóztak, s egy láthatatlan karmesternek engedelmeskedtek.
Míg aztán a Mester, midőn a dallam ismét véget ért, hátrafordult és megkérdezte: – Tetszett, Josef?
Knecht hálásan, csillogó szemmel nézett rá. Sugárzott, de egy szót sem szólt.
– Tudod-e már – kérdezte most a mester –, hogy mi is az a fúga?
Knecht kétkedő arcot vágott. Hallott már fúgákat, de az oktatásban erre még nem került sor.
– Jó – mondta a Mester –, akkor megmutatom. A leghamarább akkor érted meg, ha mi magunk is csinálunk egy fúgát. Tehát: a fúgához először is kell egy téma, s a témát nem keressük sokáig, a dalunkból vesszük. Lejátszott egy kis hangsort, a dal egy darabkáját, s ez így, kiszakítva a dallamból, feje és farka nélkül, furcsán hangzott. Még egyszer eljátszotta a témát, s már tovább is ment, már jött az első belépés, a második belépő szólam a kvintből kvartba ment át, a harmadik megismételte az elsőt, de egy oktávval magasabban, éppígy a negyedik a másodikat, s aztán a domináns hangnemében, egy zárlattal fejeződött be az expozíció. A második feldolgozás szabadabban modulált át egyéb hangnemekbe, a harmadik a szubdominánshoz ereszkedve, zárlattal végződött az alaphangon. A fiú a zongorista okos fehér ujjait nézte, feszült arcán halványan tükröződni látta a kifejlet felé haladást, miközben az öreg félig lehunyta szemét. A fiú szíve csak úgy buzgott a mester iránt érzett tisztelettől, szeretettől, füle befogadta a fúgát, s úgy érezte, most hall először zenét, az előtte keletkező zenemű mögött megsejtette a szellemet, törvény és szabadság, szolgálat és uralkodás boldogító összhangját, átadta és odaszentelte magát ennek a szellemnek és ennek a mesternek, ezekben a percekben úgy látta önmagát, életét és az egész világot, hogy a zene szelleme vezeti, rendezi és értelmezi, s amikor a játék véget ért, látta, hogy a tisztelt öreg, a varázsló és király még egy darabig könnyedén a billentyűk fölé hajlik, szeme félig lehunyva, arca belülről fénylik – s nem tudta, ujjongjon-e boldog pillanatain vagy sírjon, hogy elmúltak.
Ekkor az öregember lassan fölállt a zongorától, áthatóan s egyszersmind barátságosan nézett rá derűs kék szemével, s azt mondta: – Két ember legkönnyebben zenélés közben barátkozhat meg. Milyen szép is ez. Remélhetőleg barátok leszünk, te meg én.
Talán megtanulsz fúgát komponálni is, Josef.
– Kezet fogott a fiúval, elment, de az ajtóban még egyszer megfordult, s egy pillantással, udvarias kis főhajtással búcsúzott.
Knecht sok-sok év múlva elmesélte tanítványának: amikor kilépett a házból, jobban megváltozottnak és elvarázsoltnak látta a várost és a világot, mint hogyha zászlók, koszorúk és szalagok díszítették volna, vagy tűzijátékot rendeznek..."