Tegnap este két lemez ment.
Az egyik, az egy hifis remekmű.
A Nightclub.
Méltán híres. Óriási odafigyeléssel készült, gyakorlatilag egy hangmérnöki példakép. A zene nem egészen az enyém, de szeretem, olykor hallgatom, Patricia hangjában van valami igazán lenyűgöző. Sok akusztikus hangszer, az SACD technika minden gyönyörűsége ott a hangban, annyira drága volt használtan, hogy le sem merem írni, az aranybevonat totál arisztokrata feelinget ad. A lánc szereti, kimondottan, a BBC monitorok amúgy is életre kelnek egy jó énekhangtól.
A másik, az egy Alpha felvétel, jobb híján, egy nyomorúságos másolat, EAC beolvasás meg kiírás, egy bakelitmintás Verbatim lemezre, most 125 Ft darabja, meg szkennelni meg másolni meg kivágni meg b@szakodni az egésszel, és ez pont egy Alpha, szóval borítóilag szentségtörés, ez van.
A hang a Nightclub után?
Megdöbbentő.
Nem a hangmérnöki zsenialitás hallatszik, hanem az, hogy elkezd élni az egész. Mint egy hangszerbemutató. Fantasztikusan élő. Mintha kattintásra bekapcsolna az SP1 ultratweetere, akkora felbontás, hogy elképedek, komolyan. A végén, Guillemette hangja, állandóan leállítom, majd vissza, annyira tetszik, kb. ötödszörre sikerül végighallgatni azt a pár percet.
youtu.be/fw8H9izM4kU
Nincs verseny a két felvétel között, ez annyival jobban szól.
Szóval, igen. Komolyzene. Meg hardcore hifi...:)